6# You and me right now

H

angos puffanás. Aphra ijedten rezzent össze, és hirtelenjében majdnem fel is pattant, ám mivel azt se tudta, hogy hol van éppen csak nagy szemekkel pillantott körbe. Asztalok, székek, nagy, dohos könyvespolcok, és egy arrogáns tekintetű nő. Hát persze. A könyvtár.

- Elnézést, hogy felkeltem, de lehet ám könyvet kölcsönözni - morogta érces hangján, kezeit pedig az asztalon lévő köteteken tartotta, amiket az előbb lecsapott a fa bútordarabra - Lejárt a munkaidőm, jó lenne, ha fogná magát és kifáradna, köszönöm - pufogott tovább, majd a könyveket felkapva, magas sarkújával kopogva elbicegett.

Aphra a hajába túrt, aztán megdörzsölte a szemeit. Elaludt? Mondjuk, érthető. Csütörtök este van, az utolsó hét, amikor még sárkányok nélkül edzenek, és a mai nap mindközül a legkeményebb volt. Izomerősítő gyakorlatokat végeztettek velük, a tagjai pedig borzalmasan fájtak. Szinte megváltásként élték meg, hogy a veterán osztagot kirendelték a határhoz, és egyedül csak Ryker századost bízták meg azzal, hogy ügyeljen az újoncokra. Ő pedig, fontos adminisztratív feladatokra hivatkozva, elhalasztotta a hatórási levezető futást.

A helyzet egyébként aggasztó volt: már korábban is olvashatták az újságokban, hogy egy nomád sárkánylovas nép feszegeti az ország határait, keresve a gyengepontokat, ám a fizikai felvételi első napját követően, ezt a hullámot maga Jonathan Rephlix verte le. A törzs vezetőjét nem sikerült elkapni, így fenn állt a veszélye, hogy nem hagyják ennyiben a dolgot.

Nem elég, hogy a többi ország miatt egyébként is pattanásig feszült a légkör, ezeknek is most jut eszébe letelepedni? - húzta el a száját a lány, ahogy elkezdte összeszedni a szükséges könyveket. A legtöbben visszavonultak a laktanyába, vagy Nexur falai között kerestek valamilyen szórakozást, neki viszont más dolga volt.

Péntek óta nem is tudott másra gondolni, csak a sárkányra. Azóta nem tudta meglátogatni, hisz hétvégén hazautazott a szüleihez látogatóba, hétköznap pedig a gyakorlatozás és az edzések mellett másra nem is igazán maradt ideje. Sokat gondolkozott rajta, hogy pontosan mi baja lehet. A nagyon erős szorongás már egyértelmű, valószínűleg ezért van tele korommal az üveg, idegességében a fenyegető dolgokat megtámadja: azaz mindent. A sötét egyfajta biztonságérzetet is adhat neki, talán ilyenkor úgy érzi, senki sem látja. A víztől való félelem már kicsit más kérdés, a legtöbb sárkány nagyon szerette a fürdést, ez azonban egyenesen rettegett a víztől. Aztán, eleve a fajtája. Az összes enciklopédiát, lexikont és mindenféle feljegyzett előkeresett, ami sárkányfajtákkal kapcsolatos, de még csak hasonlót sem talált. Ha a szín stimmelt, akkor a méret, a szarvak és a furcsa, agyarszerű kinövés nem, és így tovább. Egyszerűen nem találta sehol. Megkérdezni nem mert senkit, hisz kifejezetten megtiltották, hogy bárki is foglalkozzon vele. Addig pedig, amíg nem volt biztos fajtájában, nem tudhatta, hogy a furcsa dudorok a testén rendellenesek-e, vagy csak fajtabeli adottságai. Ennek ellenére azért utána olvasott, hogy okozhatja-e ezt valami, és bár nem sárkányoknál, de nagytestű emlősállatoknál, például elefántoknál talált rá lehetőséget, hogy valamiféle ételallergia miatt heveny tünetként jelentkezhetnek hasonlók. Az állat nem képes feldolgozni az ételt, amivel táplálkozik, ezáltal fogyni kezd, és a dudorok mellett ideges lesz.

Sok mindent megmagyarázna, ha ez lenne az ő baja is - gondolta sóhajtva, miközben mit sem törődve a könyvtáros nő rosszalló tekintetével, tovább elmélkedett. Egy nagyon régi könyv lábjegyzetében írtak róla, hogy a sárkányok is hajlamosak bizonyos allergiákra, ez legtöbbször a szarvasmarha, a sertés és a kecskehúsra terjedt ki, és tekintve, hogy a seregnél sokfajta hús keverékével etettek, nem is volt annyira lehetetlen gondolat. Talán egy idő után rájött, hogy a hústól van rosszul, ezért hagyta ott az etetőben. Az is lehet, hogy mikor erre ráeszmélt, nem nyúlt hozzá, de később az éhség mégis felülkerekedett rajta, és a félig rothadt húst megette, ez pedig tovább gyengítette.

Aphra szíve összeszorult, ahogy a könyveit szorongatva lépcsőzött a szobájuk felé. Hogy lehet, hogy ennyire nem figyelnek egy állatra? Nem lehet, hogy annyira agresszív legyen, hogy ezt senki se vette még észre. Ha ő, képzetlen újoncként megtörte legalább annyira a jeget, hogy ne harapja le a kezét, amint bedugja, és még kapálózik is vele, akkor a tapasztalt katonák miért nem?

A bíráló gondolatok helyett inkább megpróbálta magát jobb kedvre deríteni, amint belépett az ajtón, ám az ágyon csizmában fekvő, újságot olvasó Amyre pillantva ez nem sikerült. Nagyon megkedvelte a lányt, de akármennyire szeretett volna a barátja lenni, világosság vált előtte, hogy ez nem lehetséges. Amy az a fajta ember volt, aki szeret független maradni mindenkitől, és ki tudja, miért, de sohasem érzett rá késztetést, hogy megfeleljen másoknak, sőt, még arra se, hogy neki megfeleljen valaki. Olyan volt, mint egy darab kő. Egyszerűen csak volt. Nem haragudott rá emiatt, ám a tény, hogy végül is egyedül van - hisz segítségre se sokra számíthatott tőle, némileg lehangolta.

Azért minden alkalommal igyekezett beszélgetni vele, hogy ha a lány mégis igényli a törődést, ne érezze magát magányosnak. Na jó, vallotta be, én nem akarom magamat magányosnak érezni. Egyébként kiszámíthatatlan volt. Előfordult, hogy Amy fogta magát, és elment, miközben beszélt hozzá, máskor pedig pont ő volt az, aki kereste a társaságát. Érthetetlen.

- Szerinted mit kéne tennem? - dőlt le fáradtan a saját ágyára, és kíváncsian nézett szobatársára, Amy azonban csak egy érdeklődőnek szánt, közönyös tekintetet meresztett rá - A sárkánnyal - nézett fel a plafonra Aphra, a válasz pedig egy mély sóhaj volt - Fél, és én is félek, hogy segítség nélkül meg fog halni - dünnyögte a lány, miközben átfordult a hasára, és a párnájába temette az arcát.

- Ja - érkezett a rövid reakció, ami persze nem dobta fel a kedvét.

- De nem foglalkozhatok vele, mert megbüntetnek, vagy kirúgnak.

A tény, hogy idáig eljutott, túlságosan nagy erővel nehezedett rá. Keményen edzett, és bár még így is le volt maradva a többiektől, büszke volt magára, hogy idáig eljutott. Nőtt egy kicsit az önbizalma is, de csak a feladataival szemben. Még mindig alig mert megszólalni, ellenben sokkal elszántabb lett a kiképzéseken.

- Nem hagyhatom ott - tépelődött tovább hangosan, és felült, úgy érezte, nyugtalanságában nem tud folyamatosan feküdni.

- Ja - ez a kis szó most valamennyire feltüzelte. Amy is így látta jónak?

- Segítenél is benne? - pattant fel széles mosollyal, amit szobatársa le se reagált, csak lomhán lapozott egyet. Aphra lelkesedése kezdett letörni, szerencsére azonban Amy unott tekintettel rápillantott, és beleegyezően megrántotta a vállát.

Legszívesebben megölelgette volna, de jól tudta, hogy Amy valamiért irtózik az efféle fizikai kontaktustól, úgyhogy csak buzgón felkapta a könyveket, és visszadőlt velük az ágyra.

- Imádlak! - szólt oda hálásan még a lánynak, miközben izgatottan keresni kezdte az egyik enciklopédiában, hogy hol járt.

- Király.

****

- Hogy mit szeretnél? - kérdezett vissza tágra nyílt szemekkel a konyhás, mire Aphra csak zavartan elmosolyodott.

- …halat - kérte még egyszer halkan, a nő pedig egy pillanatra oldalra nézett, mintha gondolkozna, majd közelebb hajolt a lányhoz.

- Halat?

- Igen - válaszolt valamivel magabiztosabban, kicsit kezdte elveszíteni a türelmét, de ahhoz mégse volt bátorsága, hogy ennek hangot adjon.

- Jó, de… Sütve, vagy főve, vagy… Mert az még legalább egy félóra kisszívem - bólogatott a konyhásnő némileg összezavarodva, a lány reakciója erre pedig nem kifejezetten segített neki tisztábban látni.

- Nem, nem, nyersen szeretném - mosolyodott el ismét Aphra, titkon még viccesnek is érezte a helyzetet. Nem mindennap jöhetnek azzal a kéréssel a konyhára katonák, hogy nyers húst kérnek. A nő egy pillanatra lefagyott, és valószínűleg azon gondolkozott, hogy a kórházat, vagy a papot hívja, ám további kérdések nélkül inkább csak megszeppenve a hűtő elé lépett, és kivett egy tálca fagyasztott halat.

- Hát tessék… - adta át lassan, kicsit talán félve az egyébként ránézésre mindenképpen ártalmatlan lánynak, aki széles mosollyal vette át a tálcát.

- Köszönöm szépen! - biccentett még a nő felé Aphra, majd hosszú léptekkel hagyta maga mögött a konyhát, mielőtt még bárki is arra járt volna.

A lehető legkisebb feltűnést keltve sietett ki a laktanya hátsó bejáratánál, ahol Amy lomhán ellenőrizte, hogy tiszta-e a terep, majd mikor intett, együtt settenkedtek tovább az istállóhoz.

- Oké, nincs bent senki, ugye? - suttogta Aphra már odabent, miután a nagy acélajtó egyik szárnyát bezárták, és megálltak mögötte.

- Nincs.

- A nyergesben is megnézted?

- Aha.

- Rendben - vette magához újra a ronggyal letakart tálcát a lány, és mély levegőt vett, hogy legyűrje izgalmát. Várakozva figyelte, amíg Amy elfoglalja az őrködésre választott helyét. A csendet teljességgel mellőzve húzott oda egy széket az ajtó mellé, és leült, miközben a semmiből előkerült egy újság, és elégedetten hátradőlve olvasni kezdett.

Aphra nagyot sóhajtva, hosszú léptekkel sétált az istálló hátuljába, és egy pár pillanatig habozva lépett egyik lábáról a másikra az üvegfal elé érve. A sárkány halk sziszegéssel fogadta, és a padlóhoz simult, szokás szerint a sarokba húzódva. Határozatlanság, és némi kíváncsi fény áradt a tekintetéből, a lány pedig most még inkább úgy érezte, rokonlelkek. Már tudta, mit kell tennie, egyedül az okozott számára problémát, hogy ezt át is helyezze a gyakorlatba. Nyelt egyet, és pár pillanatra lehunyta a szemeit, hogy rendezze gyors szívverését, majd lassan letérdelt, és maga mellé tette a tálcát.

- Szia… Emlékszel még rám, ugye? - kérdezte lágy hangon, és amennyire tudta, ő is összébb húzta magát, azt akarta, hogy semmiképp se tűnjön fenyegetőnek a sárkány számára - Sajnálom, hogy csak most jöttem újra. Nagyon sok dolgom volt. De most hoztam neked valamit. Látom most nem kormoztad össze az üveget - nevetett fel halkan - Ennek örülök. Mennyire bízol bennem? - kérdezte kissé elkomolyodva, ahogy eszébe jutott, mi jön ezután. A sárkány izmai láthatóan elernyedtek, már lazán feküdt a földön, mintha csak pihenne. Fejét már nem szegte le, és érdeklődve figyelte a lány mozdulatait. Aphra lassan felállt, és nagyot nyelve az ajtó elé lépett, hogy leemelje a szegről a kulcsot. Visszalépett még a vitrin elé, hogy a sárkányra pillantson, aki halkan sziszegve kicsit lentebb hajtotta a fejét, mint aki sejti, mire készül önjelölt megmentője.

Még egyszer elmerengett rajta pár másodpercig, hogy biztos helyes-e, amit tesz, majd erőt véve magán, lassan becsúsztatta a zárba a kulcsot, majd elfordította azt. Utoljára ellenőrizte még, hogy mi történik az üveg túloldalán, az pedig nyugtatta meg, hogy a sárkány újra lelapult a földre, és idegesen ide-oda mozgatta a farkát. Valahogy muszáj lesz megértetnie vele, hogy nem fogja bántani akkor sem, ha nem lesz közöttük ez az üvegfal, erre pedig se más lehetősége, se ideje nem volt, hisz legutóbbi találkozásuk óta is fogyott, és ki tudja, meddig bírja még.

Hátranézett Amyre, aki fel se figyelt a tépelődésére, csak nyugodtan olvasgatott volna tovább, mint aznap, mikor először lépett be a szobájukba. Mély levegőt vett, majd lassan kifújta azt, és minden erejét összeszedve, lassan, először csak résnyire eltolta az ajtót.

- Ígérem, hogy semmi olyat nem teszek, amivel fájdalmat okozok neked - mondta remegő hangon, teljesen elveszítve a magabiztosságot, amit a többi sárkány előtt tanúsított. Reszkető kézzel nyúlt a tálcához, megfogta az egyik hideg, sikamlós halat, és a réshez tartotta - Érzed? Ettél már ilyet? Biztos vagyok benne, hogy ízleni fog - beszélt tovább a sárkányhoz, hátha nyugtatóan hat rá, ám a sziszegés egyre csak erősödött - Nézd, a jövőmet kockáztatom azzal, amit most teszek. Kérlek, legalább csak próbáld meg. Most bedobom, te pedig kóstold meg - magyarázta tovább, ám a résen benézni nem mert. Ha a sárkány úgy döntött, tüzet okádva fog védekezni, éppen elég, ha csak a karját érik el a lángok. Végül cselekvésre szánta el megát, és görcsös mozdulattal bedobta a halat a bokszba, amire egy ijedt horkantás és karmok csikorgása volt válasz, ahogy a sárkány a falhoz húzódott. Aphra kíváncsian húzódott az üveg elé, hogy lássa, mi történik odabent.

Az nagy, vörös állat idegenkedve figyelte a földön heverő halat, ám látszott, hogy orrlyukai kitágulnak, ahogy buzgón próbál rájönni, mi is pottyant elé. A lányra pillantott, és összeszűkült szemekkel, kinyújtott nyakkal sziszegett egyet, majd lassan lehajolt a földhöz, hogy jobban megszaglászhassa az ételt, ám közben fel-felnézett a vele szemben, mosolyogva ülő emberre, mintegy ellenőrizve, hogy most erre hogyan is kéne reagálnia. Végül a kíváncsisága felülkerekedett a gyanakváson, és hirtelen ötlettől vezérelve megnyalta a szürkén csillogó hal oldalát. Némi gondolkodás, majd újabb ízlelgetés után, újra felpillantott a lányra, végül gyors mozdulattal fogta le hosszú ujjakban végződő mancsával a hal farkát, miközben nagyot harapott annak fejébe, és jóízűen elfogyasztotta az egészet, egy szálkát se hagyva belőle. Pár pillanatig még szagolgatta a hal helyét a faforgácson, majd érdeklődve szegezte tekintetét a lányra. Van még? - sugallták szemei.

Aphra szívében sosem tapasztalt melegség áradt szét. Valóban ízlett neki? Lelkesen felpattant, hogy valamivel tovább tolja az ajtót, és nem bánta, hogy erre ismét hangos sziszegés volt a válasz. Hal még volt bőven, bár annyi biztos nem, hogy jól is lakjon belőle szerencsétlen. Mindenesetre, ha ezt tényleg ilyen jóízűen fogja enni, akkor egészen biztosan veszi a bátorságot, hogy beszámoljon erről a századosnak.

- Ízlett? Tessék, egyél még! - beszélt hozzá tovább, csak hogy tudja mihez kötni a sárkány a hangját, hisz ha a jelenlétét valami jó dologgal fogja azonosítani, például az étellel, akkor iránta is kevesebb eséllyel lesznek ellenérzései. Ezúttal valamivel kisebbet dobott, hátha kimozdul érte a komfort zónájából. Visszasietett az ablakhoz, de csüggedten tapasztalta, hogy nem vett mindent számításba. A sárkány maradt a helyén, mindössze kinyújtotta hosszú nyakát, hogy kényelmes távolságba tudja húzni a halat. - Na sebaj, úgyis közelebb foglak csalogatni - motyogta inkább magának, mintsem az állatnak, és amint az befejezte az evést, nyúlt is a következő halért.

Ezúttal már ő maga is odaállt a réshez. Meglepődött, mert szemtől szembe, az üveg védelme nélkül a sárkány még nagyobbnak, és még inkább tekintélyt parancsolónak tűnt, bár félelem aligha járta át, inkább csak némi kétely. Bármelyik pillanatban kitörhet az ajtón, ha úgy látja jónak.

- Figyelj, ez most közelebb megy - mosolygott rá végül, és csak pár méterre dobta magától a halat, majd leguggolt, hogy kevésbé tűnjön ellenfélnek. A sárkány nagy szemeket meresztett rá, majd a halra, mintha azon gondolkozna, hogy most biztosan túl akarnak járni az eszén. Lelapult a földre, és kinyújtotta a nyakát, hátha ez most is beválik, ám mivel még így is messze volt a haltól, csalódottan, hangos puffanással letette a fejét a földre - Na, nem lehetsz ennyire lusta. Tőlem nem kell félned, csak el kell idáig jönnöd érte. Nem nagy ügy! - kuncogott a lány, és kicsit tartva tőle, hogy valaki épp most lép majd be, gyorsan dobogó szívvel oldalra pillantott Amyre, aki azonban csak ráérős mozdulattal lapozott egyet.

Visszafordult a sárkányhoz, aki még mindig csak vágyakozva figyelte a fejétől már nem is olyan messze heverő halat. Végül az éhség hatására lassan felemelte a fejét, és mély levegőt vett, amit aztán hangosan ki is fújt. Átható, sárga tekintetével fürkészte, ám az csak mozdulatlanul guggolt előtte, úgyhogy sziszegve, óvatosan közelebb kúszott, és amint fogaival elérte a halat, vissza is húzódott vele a sarokba, és csak ott ette meg. Vékony, rózsaszín nyelvével megnyalta a szája szélét, majd teljes nyugalommal lefeküdt, és nagy szemekkel figyelte, ahogy Aphra újabb halat vesz elő.

- Látod. Nem bántalak - mosolygott rá a lány, és lassan benyúlt a bokszba, hogy legfeljebb egy méter távolságba tudja lerakni a halat. A sárkány már nem tétovázott annyit, mint az előbb, ám nem is vette el egyből a halat. Most itt volt előtte valami más is, nem csak a négy fal, a forgács, a veszedelmes hangon csöpögő esővíz, vagy a rothadó hús. Bár nem volt távol a lánytól, hosszú nyakát a lehető legmesszebbre nyújtotta, és így szaglászta az ismeretlent. Aphra szíve a torkában dobogott, ahogy a hatalmas fej sárga szemei minden porcikáját alaposan szemügyre veszik. Valóban érdekesebbnek találja őt, mint a halat?  - Ezt bóknak veszem - suttogta halkan, mire a sárkány megrezdült, de nem húzódott el. Pár pillanat után halk, alig hallható sziszegéssel tette mancsát a halra, azonban nem vitte magával a sarokba, csak kicsit helyezkedve hátrébb csúszott pár centit, és így ette meg azt. Aphra úgy döntött, még ad neki ilyen közelségből pár halat, és csak azután próbálkozik meg mással is. Remegő kézzel tette le elé az újabb adagot, a sárkány pedig alig várta meg, hogy a lány elhúzódjon, már közelebb és is vonta magához azt.

Pár perc múlva elhatározta magát, összeszedte minden bátorságát, elmondott egy imát a szüleiért és az országért, majd mély levegőt véve a farkánál fogva belógatott egy halat, de nem tette le a földre. A keze remegett, úgy érezte, a pulzusát már meg se lehet mérni, annyira gyors. A sárkány egy darabig csak figyelte a halat, és a számára furcsa végtagot, ami tartotta azt, majd lassan, óvatosan közelebb kúszott, és bizonytalan, gyors mozdulattal elvette azt. Aphra hirtelen örömében, ahogy hallotta az állat elégedett csámcsogását, majdnem elsírta magát, ám de sikerült tartania magát ahhoz, hogy ez ma nem a könnyek napja, még ha örömkönnyekről van is szó, akkor se. A sárkány nagy, sárga szemei újra őt figyelték, és kicsit még közelebb is lépett pár finom falat reményében.

Két hal maradt a tálcán, a lány pedig úgy döntött, hogy nem is vesztegeti tovább az idejét, és persze lebukni sem akart. Benyújtotta a kezét, a sárkány pedig értetlenül nézte azt. Nem volt benne semmi, csak az övéihez képest vékony ujjak meredtek felé. Szisszenve horkantott fel, és kicsit hátrébb húzta a fejét, de a kéz csak nem mozdult.

- Mit makacskodsz? - mosolygott Aphra az állatra, aki csak sziszegve összébb húzta magát, de nem mozdult egy tapodtat se. Az orrát szaglászás közben egyre közelebb dugta a felé nyúló kézhez, míg az egyszer csak hozzáért. Ijedten rezzent össze az érintéstől, majd mivel nem érzett fájdalmat, óvatosan ő maga érintette hozzá a halszagú kézhez a fejét. Az ujjak lassú, jóleső mozgásba kezdtek a bőrén, és ahelyett, hogy bárki megütötte volna, csak valami melegséget érzett az emberi érintéstől - Látod, én nem foglak bántani - suttogta halkan a lány már a boldogságtól könnyes szemmel, tenyerével pedig lassan, óvatosan simított végig a sárkány orrán. Meglepően sima felület volt, az első ami feltűnt számára, hogy a testét nem is páncélként szolgáló pikkelyek, hanem vastag, mégis puha bőr borította, mely melegen simult a tenyerébe.

Leírhatatlan érzés volt.

****

Ryker százados ráérős léptekkel haladt az istálló felé. Az idő szép volt, kiváló alkalom egy kis repülésre, ha már estig még a laktanyán kell tartózkodnia ma, valami szórakoztató is történjen már. Végül is tarthatott volna egy rögtönzött gyakorlatozást az újoncoknak, ennek gondolatára el is mosolyodott, ám megenyhült szívvel belátta, hogy szükségük van a pihenésre, hisz hétfőtől még keményebb edzés vár rájuk. Habár felére csökken majd a lekötött órák száma, így is lesz elég dolguk, nem könnyű elnyerni egy sárkány önzetlen tiszteletét.

Az istállóhoz közeledve meglepetten látta, hogy az egyik zöldfülű, egészen pontosan Rogers egy széken gubbasztva, szokásos letargiájában újságot olvas. Eszébe sem jutott semmi különös, mindössze annyit jegyzett meg magában, hogy szokatlan hely a művelődésre, bár Rogerstől már kezdte megszokni az egyébként furcsának titulált helyzeteket. Mindenesetre, úgy döntött, rákérdez azért.

- Rogerst, maga meg csinál itt? - nézett le némileg kérdőn a lányra, aki csak nagy szemeket meresztve rá, grimaszolva mutatta felé az újságot. A százados némileg felszívta magát, ám hallotta veterán társai hangját a fejében. Rogers ilyen, ha megbolondulnak se fog máshogy viselkedni, neki ez a tisztességes válasz. A férfi mély levegőt véve lépett át Amy kinyújtott lábai felett, és a mosoly újra visszatért az arcára, ám úgy tűnt, hiába.

Nem is tudta volna megfogalmazni az érzéseket, amik hirtelenjében gyúltak a lelkében. Ijedtséggé torzuló döbbenet, ami végül szélviharként fordult át először csalódottsággá, majd lángoló dühvé, melyet tőle szokatlan, mélyről jövő kiáltás követett.

- BENKS!

Aphra kis híján felsikoltott ijedtében, és eldobta a kezéből a tálcát, a hangra pedig a sárkányok ijedten felszisszentek vagy morogni kezdtek. A lány és a százados között a távolság rohamosan nőtt, ezzel arányosan pedig Aphra szívverése is az egekbe szökött.

- Maga meg mit művel?! - hördült fel a férfi, és kicsi kellett ahhoz, hogy ne ragadja meg erősen az újonc vállait. Az orra előtt csukta be a boksz ajtaját, ez félreérthetetlen volt.

- Én… Én csak… - hebegte a lány, ahogy kereste a szavakat, ám láthatóan teljesen megbénult a százados fékezhetetlen dühétől.

- Hogy merte?! Mégis mit csinált odabent?!

- Meg tudom magyarázni! - emelte fel védekezve a hangját a lány, ezt azonban szinte azonnal megbánta, hisz ez csak fokozta Ryker indulatait.

- Azt ajánlom is! Parancsot szegett, remélem, tudja, hogy ez nem marad büntetlenül!

- Tisztában vagyok vele uram! - szorította ökölbe a kezeit Aphra, miközben könnyek szaladtak végig az arcán. Rettenetesen félt, talán ennyire még sohasem, ráadásul úgy érezte, elvesztette egyetlen „szövetségese” kegyeit.

- Akkor halljam, mit tud felhozni mentségéül? Mit gondolt?

- Semmit, én… A halálán van! - kétségbeesett tekintettel mutatott a sárkányra, aki most a sarokban gubbasztva, szüntelen sziszegéssel követte nyomon az eseményeket. Aphra érezte, ahogy megcsuklik a hangja a sírástól, de nem állt szándékában itt helyben összeomlani - Segíteni akartam neki! Múlthéten rájöttem, hogy halálosan fél az esőtől, talán a víztől is, és maga is láthatja, uram, hogy nem eszik semmit, egyre csak soványabb... Ha így folytatja, meghal… - hunyászkodott meg a zokogás határán a lány, és muszáj volt a szája elé tennie e kezét. Tartani akarta magát legalább addig, amíg a százados itt van, de az idegesség és az ijedtség már a gyomrát is felforgatta.

- Ez nem mentség arra, hogy parancsot szegett - válaszolta Ryker könyörtelen tekintettel, ám némileg higgadtabban. Akárhogy is, Aphra most még inkább félt tőle, mint mikor kiabált. Az apja is mindig akkor volt a legidegesebb, mikor csak csendben állt előtte.

- Nem magam miatt tettem - suttogta halkan a lány, és a sárkányra pillantott. Ma végre sikerült megérintenie, de ennek talán túl nagy volt az ára. Mi lesz vele nélküle, ha senki más se jön rá, hogy igenis, szeretetre méltó lény ő is?

- Mesélje el az egészet az elejétől kezdve - szűrte a fogai közt a szavakat a százados, miközben lehunyt szemmel az arcát a tenyerébe temette. Muszáj volt lenyugodnia, hogy tisztán láthasson.

- Aznap, mikor bent maradtam sepregetni, én… Eleredt az eső, és… Én csak… Én csak észrevettem, hogy fél a becsepegő víztől, úgyhogy kimentem, és becsuktam az ablakát kintről.

- Benyúlt a bokszba? - kérdezte elképedve a százados - És még megvan mindkét keze.

- Igen - bólintott a lány komolyan, és nagyot nyelt, újabb robbanásra számított, ám Ryker csak intett a kezével, hogy folytassa. Aphra részletesen beszámolt minden felfedezéséről a sárkányt illetően, és a sikerről is, amit ma elért nála. Mikor a végére ért, Ryker százados hosszú másodpercekig csak figyelte a sarokban reszkető, vörös állatot, aki megvető pillantással bámult rá sárga szemeivel. Sokáig tartott, míg mérlegelte magában a hallottakat, és megtalálta a megfelelő szavakat.

- Benks - kezdte, ám ezen szó után is mély levegőt vett, hogy némileg rendezze a gondolatait - Ez a sárkány veszélyes - nézett kérhetetlen tekintettel a lányra - Kiszámíthatatlan. Ha maga Jonathan Rephlix parancsolta, hogy nem közelítheti meg senki, annak oka van. Nagyot csalódtam magában - lépett a boksz ajtajához a férfi, és elvette a kulcsot a szegről - Az egyetlen szerencséje, hogy eddig nem volt magára panasz. Ez az egész köztünk marad. Hármunk között - bökött hátra a másik szőke lányra maga mögött komoran a férfi, majd hátra tett kézzel kihúzta magát, és összevont szemöldökkel vájta sötétkék tekintetét Aphra meleg, barna szemeibe - Azonban még egy apró engedetlenség, és biztos lehet benne, hogy repül a seregből. Megértette?

- Igen uram - bólintott a lány, és lesütötte a szemeit, majd nagyot nyelve nézett fel a sárkányra - És vele mi lesz?

- Megtiltom, hogy a továbbiakban a közelébe merészkedjen - válaszolta halkan a férfi némi csend után, Aphra szívét pedig ismét elöntötte a kétség.

- De…

- Nincs apelláta! - emelte meg újra a hangját a férfi, mire a sarokból a sárkány hangos morranással előre lépett egyet, miközben fejét mélyen lehajtotta, nyakát és hátat agresszíven behajlította. Ryker a homlokát ráncolva, látszólag komolyan gondolkozva meredt rá, majd visszapillantott a lányra. - Remélem elég világos voltam.

Aphra keserű tekintettel nézett a sziszegő sárkányra, de egy szót sem szólt.

- Benks? - várt megerősítésre a férfi kissé türelmetlenül.

- Igen, uram - sóhajtott a lány, mire a férfi csak biccentett, és feldúltan kiviharzott az istállóból.

Amy nagyjából ekkor ért oda Aphrához, és néhány pillanatig még figyelte a főépület felé siető Rykert, aztán kedvtelenül a lány felé fordult.

- Sikerült időben kijönnöd? - kérdezte egészen érdeklődő hangon, Aphra azonban nem igen tudott megszólalni. Csak a szakadék szélén állva, az érzéseivel és a sírással harcolva állt ott, úgy érezte, teljesen egyedül. Gondterhelt tekintettel nézett fel a szinte már fekete, hideg szemekbe, és hirtelen ötlettől vezérelve megszüntette a köztük lévő távolságot. Fejét Amy vállára hajtott és szorosan átölelte a karját, ugyanis eddig a pontig bírta sírás nélkül. Az ölelgetett féltől csak egy hangos sóhaj volt a reakció, majd pár halk szó.

- Ez nagyon nem kóser.

****

Aphra kedvtelenül tologatta a tányérja egyik oldaláról a másikra a rántott halat, miközben nagyokat sóhajtott. Pont most kell halat felszolgálni, a tegnap történtek után. Egész éjjel alig aludt, és ebben a percben is a sírás kerülgette, egyszerűen nem tudta feldolgozni a tényt, hogy legalább minimális szinten sikerült elnyernie a sárkány bizalmát, és talán soha többé nem foglalkozhat majd vele. Az egész olyan volt, mint egy borzalmas álom.

Az étkező társasága persze most is egy helyre csoportosult: Emery köré. Mostanra viszont pontosan tudta, hogy minek köszönheti ezt a nagy elismerést. A híres Shellford család egyetlen örököseként talán mindig is ekkora rajongótábor vette körbe. Apja neves veterán volt, aki bár már leszerelt, minden tudását és reményét a lányának adta, ő pedig a híresztelések szerint már magánakciói során bizonyította is rátermettségét.

Micsoda mázlista - húzta el a száját Aphra. Neki ilyesmiben sose lesz része. Bár az apja a rendfenntartásban dolgozott, az égiek se gondolták volna, hogy a lányából katona lesz. Így hát, senki se érezte szükségét, hogy bármit is elsajátítson ezen készségekből, még maga sem tudhatta, hogy a sors ilyen utat szán majd neki.

Az étkező ajtaja nagy lendülettel nyílt ki, és Ryker lépett be rajta. Az újoncok kíváncsian kapták fel a fejüket, ezt pedig halk sugdolózás követte, ugyanis a százados némileg feldúltnak tűnt. Végigfuttatta komoly tekintetét a társaságon, majd gyors léptekkel elindult az egyik asztal felé. Aphra inkább visszafordult a tányérja felé, semmi kedve sem volt csalódottságot látni a férfi szemeiben, azonban kénytelen volt felnézni, mikor a százados mellé lépett. Épp meg akart volna szólalni, hogy mit szeretne tőle a férfi, ám az határozott mozdulattal csuklón ragadta, felrángatta a helyéről, és ellentmondást nem tűrően az ajtó felé rángatta.

- Százados?! - nyögött fel ijedtében a lány, és értetlenül pillantott hátra Amyre, aki azonban hamarosan visszatemetkezett az aznapi újságba, amit evés közben olvasott.

Ryker nem állt meg odakint, tovább sietett a folyosón, nem törődve a többi tiszttel, a feletteseinek is csak sietve szalutált egyet. A lépcsőkhöz érve elengedte a csuklóját, ám komoran átnézett a válla felett, hogy ellenőrizze, követi-e még. Aphra - hisz mást nem tehetett -, csak további szavak nélkül követte felettesét, úgyis tudta, hogy a százados addig egy szót sem fog szólni, amíg el nem érik úti céljukat - mint kiderült, az irodáját.

Udvariasan, bár valószínűleg csak a formalitás kedvéért előre engedte a lányt, ám miután bezárta az ajtót, elé lépett, mély levegőt véve, komoran meredt Aphrára, ő pedig csak értetlenül pislogott rá, megszólalni már nem mert. Mi folyik itt?

- Benks - kezdett bele végül a férfi, és elfordult, hogy az asztalhoz sétáljon, és háttal a lánynak, megtámaszkodjon azon. Nagyot sóhajtva folytatta - Azt kell, hogy mondjam, hogy pár nappal ezelőtt csak mély csalódottságot éreztem. Megadtam magának minden támogatást ahhoz, hogy bebizonyítsa, nem véletlenül került közénk, hanem a saját erejéből küzdötte fel magát a névsorra egy hónappal ezelőtt - itt tartott némi szünetet, a lány pedig egyre inkább érezte a szégyen meleg ölelését, ahogy a férfi szavait hallgatta. Menekülni akart, de a lábai inkább az eszére hallgattak, mintsem az ösztöneire, és nem mozdultak egy tapodtat sem - Parancsot szegett, ráadásul pont egy olyan szabályt hágott át, amely felett, világosan megmondták a feletteseim, hogy nem lehet szemet hunyni. Azt is mondták, hogy komoly következményekkel jár, ha valaki érintkezik azzal a sárkánnyal, a legjobb esetben is felfüggesztés jár - fordult vissza a lány felé Ryker, tőle még sosem látott szigorral a szemében.

Aphra egész testében megremegett. Vége, vége mindennek, amit eddig elért, semmi értelme nem volt annak, hogy ennyit küzdött. De még inkább felzaklatta a tény, hogy most maga mögött kell hagynia a sárkányt, aki talán majd lassú, fájdalmas halált hal egyedül a sötét börtöne sarkában… Könnyek szöktek a szemébe, és már úgy érezte, vissza se fogja őket tartani, amikor is a férfi közelebb lépett hozzá, a vállára tette a kezét, és erősen megszorította azt.

- Tartsa magát - morogta halkan Ryker - Még nem fejeztem be - tette még hozzá, majd lassan az íróasztal mögé sétált, hogy leülhessen. Aphra erőt vett magán, és az alsó ajkába harapott, hogy legalább az ítéletéig kibírja sírás nélkül. Mit művel? Tényleg nem ide való. Katonának jelentkezett, és mégis, az utóbbi egy hónapban többet sírt, mint valaha, ahelyett, hogy megerősödött volna a lelke - Mindamellett, hogy semmibe vette az utasításomat, hazudott, és kétségek közé taszított egy konyhásnőt…

Micsoda? - nézett fel a lány dermedten, ahogy Ryker hangja némileg megváltozott, és egy halvány mosoly kúszott fel az arcára - Mi a fene történik?

- A védence hízni kezdett - folytatta a férfi már jóval barátságosabb tekintettel, és hátradőlt a székben - Nem tudom mit tett vele, de magának köszönheti az életét, Benks.

- Akkor most… Nem fog kirúgni? - hebegte halkan a lány. A remény újra pislákolni kezdett a lelkében, ám még mindig nem sikerült megértenie, pontosan mire is megy ki a játék. Sőt, már teljesen összezavarodott.

- Megtehetném, és meg is tenném, ha nem szimpatizálnék magával. Őszinte leszek, biztos voltam benne, hogy egy hét után sírva menekül majd el. Ha nem is a kiképzés, inkább a társak miatt. De, erre rácáfolt, és arra is, hogy teljesen reménytelen eset lenne. Bár, utóbbit csak a többi kiképzőtiszt mondta. Azért van itt, mert maga elég erős hozzá, hogy a kitartása elegendő legyen.

Aphra le se tagadhatta volna, hogy a szíve kezdett túlcsordulni, hisz amióta itt volt, senkitől se kapott bátorító szavakat, és annak ellenére, hogy tudta, a százados szimpatizál vele, nem számított ekkora bizalomra. Nagyot nyelt, és még mindig viszonylag zavarodottan tette fel kérdését.

- Vele mi lesz? - sétált közelebb lassan, hogy leülhessen a férfivel szemben az asztalhoz. Ryker elfordult, hogy kényelmesen megvakarhassa a tarkóját, majd felsandított a lányra, és ismét elengedett egy bíztató mosolyt.

- Jó hatással volt rá a maga közelsége. Máskor, ha elmentünk mellette, azonnal tüzet okádott, egészen addig, amíg teljesen be nem sötétített magának. Az üveg viszont érintetlen azóta, mióta maga ott járt, Benks - Aphra szíve megtelt boldogsággal. Valóban hatással volt rá? Ryker úgy tűnt, arra várt, hogy a lány majd feltesz valamilyen kérdést, ám csak nagy, kíváncsi barna szemek vizslatták őt. Zavarában megköszörülte a torkát, és folytatta - Maga meg tudja változtatni őt. Borzalmas állapotban van. Az én szívem is megesett rajta, de… Bennem erősebb volt az engedelmesség, mintsem a kötelességtudat - vallotta be nagyon halkan a férfi, és egy darabig csak összeszűkített tekintettel, szótlanul nézte az asztalán heverő papírokat. Váratlanul nézett fel a lányra, és előrébb dőlt - Hajlandó vagyok tartani a hátamat, ha maga rendbe hozza őt - Ryker lassan beszélt, de kétszer annyira elszántan. Mindenképp a zöldfülű tudtára akarta adni, hisz benne, és vásárra is viszi a bőrét abban a reményben bízva, hogy teljesíti, amit a sors kiszabott rá.

Aphra rövid ideig tétovázott, hogy mi lenne erre a legillendőbb reakció, de aztán úgy döntött, teszi, amit érez. Felpattant, és tisztelegve kihúzta magát a százados előtt.

- A legnagyobb örömmel, százados úr - nyögte remegő hangon, és feszengve figyelte, ahogy a férfi feláll, és odasétált elé.

- Teljes körű titoktartás kötelezi mostantól ezzel az üggyel kapcsolatban. Illetve, holnaptól kezdődően már csak a sárkányaikkal fognak edzeni. Maga kap egy sziklaugrót, tekintsen rá úgy, mintha ő lenne a végleges társa, ugyanis akármennyire bízok a dolgunkban, nem garantálhatom, hogy kap engedélyt a vöröshöz.

- Mi a neve? - szólt közbe hirtelen a lány, ami láthatóan váratlanul érte a századost, egy pillanatig csak pislogva nézett le rá, majd a torkát köszörülve válaszolt.

- Tudtommal nem nevezték el, az aktájára legalábbis csak a dátum van ráírva. A fajtája ismeretlen, egyébiránt nőstény - zárta rövidre a témát a férfi, és amikor látta, hogy Aphra megelégszik ennyi információval, mély levegőt vett - Az új edzésrend miatt a szabadideje nőni fog, de éjszakánként kell foglalkoznia majd a sárkánnyal, mikor már nincs senki az istállóban. Egészen odáig segítek mindenben, amíg felszerszámozza és felül rá. Utána pedig… - halkult a férfi, és ökölbe szorította a kezét. Egészen idáig nem is tudatosult benne, hogy talán nem is a sárkány kiképzésétől fél a legjobban - Elmegyünk a kormányzóúrhoz. És személyesen fogom kérvényezni az engedélyét - nézett végül elszántan a lány szemeibe, aki hasonló tekintettel bólintott. Készen állt.

****

A történések kapcsán új erő szállt belé, és úgy érezte, visszakapta az életkedvét is. Holnap megkezdődik az edzés nyeregben is, ráadásul nagy vöröst is viszontláthatja majd… A szerencse ismét mellé pártolt, és fogalma sem volt, hogy köszönhetné meg mindezt a sors nagyasszonyának. Talán pont azzal, hogy nem hátrál meg semmitől. Igen, ezt fogom tenni - gondolta magabiztosan, és benyitott az étkezőbe.

Az iménti, tőle szokatlanul erős aura azonban hamar elszállt, ahogy belépett a helyiségbe. El is felejtette, milyen viharos körülmények között távozott vele a százados, és csak most jutott eszébe, hogy ez talán hagy majd valami kétségét a társaiba. Az étkező elhallgatott, és sokan felkapták a fejüket, mind Aphrát nézve.

Valaki hangosan kitolta a székét, és amikor a lány a hang irányába pillantott, úgy érezte, inkább kiszalad a világból. Emery útjából mindenki sietős húzódott félre, ő pedig kecsesen, macskásan lépett ki az asztalok közé, hogy csípőre tett kézzel, ráérősen sétáljon az imént betoppanó szőkeséghez. Vele szemben megállt, és bár Aphra egy fejjel nagyobb volt, mint ő, erélyesen, félelmet nem ismerve vájta kegyetlen, zöld szemeit a lány tekintetébe.

- Merre voltál, Benks? - kérdezte éles hangon, felsőbbrendű mosollyal.

- Én csak… - motyogta halkan Aphra, nem igazán tudta mit kezdjen a helyzettel. Ránézésre nem könyvelte volna el veszélyesnek Emeryt, ám a kisugárzása és róla hallottak megadásra kényszerítették.

- Hogy micsoda? Nem hallottam - cukkolta tovább az alacsony, feketehajú lány, ő pedig úgy döntött, most nem hagyja majd magát.

- Sürgősen meg kellett valamit beszélnem a századossal - vágta rá hirtelenjében, azonban ahogy kimondta, meg is bánta. Mit fog mondani, ha Emery rákérdez, hogy mégis miről?

- Ó, úgy mint pénteken? - jött az arrogáns válasz.

Aphra egy pillanatig csak ijedten nézett a zöld szempárba. Mégis mennyit hallott a pénteki kiabálásból? Látott bármit is abból, amit az istállóban tett? Mindenesetre nem akart kockáztatni azzal, hogy Emery folytatja az idegesítését, és véletlen - vagy pont, hogy szándékosan - bármilyen részletet elmondjon az ügyről. Tudta, hogy most az a legjobb, ha visszavonulót fúj. Ökölbe szorította a kezét, hogy vissza tudja tartani indulatait, csak csukott szemmel sarkon fordult és kisétált az étkezőből.

- Remélem a felmondásodat beszéltétek meg, Benks! - kiáltott még utána Emery, az étkező pedig nevetéstől lett hangos.

Bántották a lány szavai, azonban egyiket se vette komolyan. Ő tudja, mi történt, ahogy azt is, hogy ha rajta, és a vörös sárkányon múlik, nem fog kudarcot vallani.