5# I'm lost but I'm never lonely

P

éntek. Végre péntek - sóhajtott Aphra, és megdörzsölte a szemeit. Odakint még csak kéken sötétlett az ég, a Nap pedig még fel se kelt. A kötelező jellegű ébresztő, mely az első pár napban valósággal kiugrasztotta az ágyból, ma egészen biztos ébren találja majd őket. Rengeteg minden történt az elmúlt napokban, melyek közül főleg az utolsó felmérésre való felkészülés keserítette meg az életét. Szerencsére ezen már túlestek pár napja, az eredmény pedig csak a rajokba osztás miatt volt fontos. Az ezer újoncból és 100 veteránból ötvenfős, kisebb csapatokat választottak szét, és elküldték őket az ország húsz másik katonai támaszpontjára, többek között Ascotba is. Kérvényezhette volna, hogy áthelyezzék a szülővárosába, de nem tette. Úgy érezte, el kell szakadnia otthonról, hogy új, független életet kezdjen, és bár ezt először édesanyja személyes sértésnek vette, később megbékélt a döntésével. A rajokat illetően, nem kifejezetten volt boldog. Minden, egyébként tízfős rajban voltak gyengébb, átlagos és erősebb képességű újoncok is, élükre pedig a szakaszhoz kiosztott gyakorlott katonák választottak szakaszvezetőt. Ez a felosztás önmagában tökéletes, hisz ha van is sebezhető pontja a csapatnak, vannak, akik fedezik azt - persze mondani sem kell, hogy az ő rajából ki lett a leggyengébb láncszem, hát persze, hogy ő.

A probléma éppenséggel a csapat többi tagjával, vagyis inkább a szakaszvezetővel volt. Szerencsére ő és Amy egy rajba kerültek, Reylik pedig egy másik szakasz vezetője lett, és mikor már épp fellélegzett volna, szembesült a ténnyel, hogy nem kellett volna elhamarkodva azt kérnie az égiektől, hogy „Bárkit, csak Reyliket ne!”. A sors fintoraként maga Elysia lett a vezetőjük, ami Aphra számára egyenlő volt a túlhajszolással, hisz egyértelművé vált - egyébként Amy számára is hasonlóképpen -, hogy nem tudják majd tartani vele a lépést, a lányt ismerve pedig, nem fog lentebb adni az elvárásaiból, főleg nem miattuk. A többiekkel egyébként nem volt első ránézésre sok probléma, bár úgy döntött, inkább hagy időt magának, hogy megismerje őket, mielőtt elhamarkodott következetést von le.

Elképesztőnek találta egyébként, hogy az emberi szervezet két hét kemény terhelés hatására már képes átállni egy teljesen új rendszerre. Korán kelés, egész napos kiképzés, alvás. Az első napok voltak a legnehezebbek, mert akármikor is feküdt le az izomláz forró, sajgó ölelésében, másnap olyan kimerültnek érezte magát, mintha éjjel is gyakorlatoztak volna. A bioritmusa hamarosan megszokta az új helyzetet, nem úgy a teste, a kemény munka pedig valójában még el se kezdődött. Minden este befáslizta a lábát, és a lehető legtöbbet pihentette, másképp ugyanis elviselhetetlen fájdalom cikázott tagjaiban.

Pénteken azonban ez a fájdalom is elviselhetővé, sőt, édessé vált. Bár a rendet most sem törhette meg, az istálló felé tartva szinte futni lett volna kedve. Mélyen beleégtek az első nap emlékei. Amy a szokásos érdektelenséggel fogadta az eseményeket, legalábbis úgy tűnt, de Aphra esküdni mert volna, hogy látja a szemében az izgatott csillogást olykor-olykor, ahogy közeledtek a hatalmas téglaépület felé. Külsőre hasonlított az átlagos istállókhoz, csak magasabb és hosszabb építmény volt, ám már a vastag acélajtó is arról árulkodott, hogy nem egyszerű hátas állatok élnek a falak mögött. Az ajtó egyébként napközben mindig nyitva volt, így már száz méterrel odébb is jól érezhető volt a kénszag, mely a sárkányok jellegzetes kísérőszaga volt.

- Az istálló lesz a második otthonuk - jelentette ki már akkor Ryker százados lágy, mégis határozott hangján, ahogy kinyitotta előttük a szárnyas ajtót.

Az épület belülről sem szolgált semmi meglepővel azok számára, akik jártak már istállóban, a különbséget csak a belmagasság és a folyosó, illetve a bokszok mérete okozta. A hangok azonban teljesen mások voltak. Paták hangjai, és izgatott prüszkölés, esetleg barátságos nyerítések helyét sziszegés, morgás, és valami különös, kattogásra emlékeztető, gyorstempójú hang vette át, amikor a sárkányok olykor-olykor hangot adtak magukról. Egyébként meglepően csendes állatoknak bizonyultak. Az egyetlen, ami kissé aggasztotta a lányt, hogy sok minden, még maguk az állások falai is fából voltak, leszámítva persze a hosszanti rácsokat az ajtón, melyeken keresztül mindig látni lehet, mit csinálnak épp a bentlakók. A százados elmondása alapján az elmúlt három évben egyszer sem gyulladt ki itt semmi - legalábbis a sárkányok miatt semmi.

Alapvető dolgokat már akkor is megtanultak. A szerszámok - nyergek, kantárak, hevederek - tisztántartását, az istálló alapszabályait, az éléskamra és a bokszok lezárásának fontosságát, a sárkányok alapvető testbeszédét. Illetve, hogy leghátulra csak többen mehetnek. Volt ugyanis hátul egy igencsak különös boksz: fa alkatrészek helyett vastag üvegfal állt a boksz oldalán, a százados elmondása szerint ezt belül további fém rácsok szilárdították. Az ajtó majdnem olyan vastag acél volt, mint a bejáratnál, csak a tetején volt egy nagyjából tíz centis szellőzőrács. Az üveg fekete volt a koromtól, ám a bent idegesen mozgolódó sárkány sziluettje még így is kirajzolódott néha-néha. A közeledő emberi hangok hatására egyre többet mocorgott, végül behúzódott a sarokba, és sziszegve forgatta a fejét.

- Ez a sárkány kezelhetetlen - komorodott el Ryker százados - A kormányzó úrral együtt érkezett még a project elején, de még nem sikerült megszelídíteni. Az ajtaját kinyitni tilos, és a biztonsági sáv átlépéséért komoly büntetésre számíthat mindenki - szögezte le a legkomolyabbnak tűnő szabályt a százados, majd a boksszal szemközti kis helyiség felé fordult, és kitárta az ajtaját.

Egy nyerges - csillant fel Aphra szeme, és amint beléptek, azonnal mély levegőt vett, ugyanis a bőr semmihez sem fogható illata gyerekkori emlékeket keltett benne. Eszébe jutottak a lovaglással töltött napjai, a munka az istállóban, és némi nosztalgia fogta el.

Ma azonban nem a szerszámok takarítása helyett jóval alantasabbnak elkönyvelt feladat várt rá és a szakaszra, ám ő még ennek is lelkesen indult neki.

- Ez nem kóser - sóhajtott fel Amy az istálló széles folyosóján sétálva, és félszemmel szintén szőke társára pillantott, aki viszont boldogan lóbálta maga mellett a vödröt.

- Szerintem meg sokkal jobb, mint szerszámot pucolni - mosolygott rá Aphra - Jó egy kicsit büdös, meg a finnyásabbaknak nem biztos, hogy tetszik, de sokkal izgalmasabb odabent állni és…

- Kakit lapátolni? - kérdezett vissza színtelen hangon a másik, mire ő felnevetett.

- Elismerem, nem ez a szebbik oldala a munkánknak, de ezt is meg kell csinálni - olyan hajthatatlanul duruzsolta nézőpontját, hogy Amy egy pillanatra még el is hitte neki, persze aztán egy újabb sóhajjal nyugtázta magában, hogy ez akkor sem kóser.

- Hallottátok mi lesz a C-rajjal? - kapták fel fejüket már percekkel később, miközben a talicskára pakolták fel a piszkos almot. Értetlenül pillantottak egymásra, és egy pillanatra teljesen lefagytak munka közben. A szerszámokat takarító társaságtól eredt a beszélgetés, így hangtalanul közelebb léptek a boksz falának takarásában.

- Miért, mi lesz?

- Emeryt hozzájuk sorozzák majd be.

- Micsoda?! És miért pont oda?

- Eggyel kevesebben vannak, gondolom eleve így tervezték el.

- Cöh, és eddig miért nem tolta ide a képét? - vágott közbe lekezelő hangon Reylik, aki valószínűleg most kapcsolódott be a beszélgetésbe, ugyanis eddig feltűnően nem róla volt szó.

- Nem tudtad? Azt mondják, valami küldetésen van, nemrég érkezett tőle egy levél Heapnek, hogy hamarosan hazatér és csatlakozik a szakaszhoz.

- Csak én nem tudom, hogy kiről van szó? - fordult Aphra barátnőjéhez, aki csak kedvtelen arccal megvonta a vállát - Bár ez valóban megmagyarázná, miért vagyunk csak kilencen…

- Mit lazsáltok, nyomorultak?! - Elysia kiáltása olyannyira váratlanul érte még Amyt is, hogy köhögve majdnem félrenyelte a rágóját, Aphra pedig ugrott egyet, és közben elejtette a vasvillát - Miért kell mindig miattad szégyenkeznem, Benks?! - mutatott a lányra, aki fülét farkát behúzva látott neki ismét a munkának. A fegyelmezésre persze Reylik és barátai sem maradhattak csendben, az érintett nevét hallva hangosan felnevettek, Aphra pedig némi megkönnyebbülést érzett, mikor Elysia odakapta a tekintetét, felszívta magát és elviharzott feléjük - TI MEG MIT RÖHÖGTÖK, NÉZZETEK MÁR MAGATOKRA!

- Szerintem fogd vissza magadat, mert azt hiszem nem tudod kivel beszélsz... - indult meg felé hangos léptekkel Reylik is, ám a következő pillanatban Amy és Aphra csak egy pofon csattanását hallotta, majd azt, ahogy Ryker százados ingerülten fegyelmezni kezdi őket.

A munka a továbbiakban csendesen, és gyorsan telt, rövid idő alatt végeztek a bokszok kitakarításával, és már csak az utolsó talicska almot kellett eltolni a komposztálóig. Aphra magára vállalta a feladatot, a többiek ilyenkor úgyis nagyon hamar eltűntek, a péntek délután ugyanis kezdetét vette a jól megérdemelt pihenés.

***­­­

A

hétfő rendelkezik egyfajta különös képességgel ahhoz, hogy elrontsa az ember kedvét, még akkor is, ha a nap nem is lenne más, mint a többi. Legalábbis Aphra azt hitte, hogy ma sem fog történni semmi különös, ami megtörné a napi rutint. Felkeltek, kaptak öt percet, hogy felöltözzenek, felsorakoztak a folyosón, a tisztek kiabálása mellett lefutották az előírt távot - mely minden héten több lett egy kilométerrel -, aztán rövid pihenő után indulhattak reggelizni.

- Ha megint odaégett pirítós jut csak nekünk, én esküszöm, felmondok - sóhajtott Aphra az étkező felé tartva, ugyanis tegnap és azelőtt is az utolsók között értek oda, így már csak a maradék közül válogathattak.

- Ja - reagálta le a tőle szokásos módon Amy, szerencsére már megtanulta kezelni a jellemét, és bár néha még gondolkoznia kellett, hogy sértésnek szán-e valamit a közel vele egyidős lány, többnyire nyugodt volt, hisz tudta, hogy a flegma stílusa ellenére nem akar ő rosszat. Amúgy is, már annak is örült, hogy szerzett egy barátot.

Belépve az étkezőbe egy pillanatra mindketten megtorpantak. Általában mindenki buzgón azon munkálkodott, hogy végezzen a reggelijével, ugyanis erre csak tizenöt perc állt rendelkezésre, ám ezúttal a társaság nagy része az egyik asztal köré összpontosult, volt aki diadalittas arckifejezéssel ott ült és evett, mások pedig csak álltak és figyelemmel követték a beszélgetést. Amy sokat mondóan horkantott egyet, Aphra már tudta róla, hogy ez az egyértelmű nem tetszésének a jele.

Közelebb érve a beszélgetés témáját is jól hallották.

- …de egyébként nem volt nagydolog, odamentem, elvettem, ami nekem járt, és megkaptam érte a jussomat - mesélte nagy hangjához képest egy kifejezetten alacsony, fekete hajú lány. Beszéd közben világoszöld szemeit ide-oda kapta hallgatóságán, aztán a mondandója végén elégedetten hátradőlt és ivott a poharából.

- Ez nagyon nem kóser - mordult fel halkan Amy, és inkább dinamikusan sarkon fordult, és az önkiszolgáló pultok felé indult. A hirtelen mozgás azonban nem kerülte el az ismeretlen figyelmét sem, halvány mosollyal feléjük kapta a tekintetét, először az elsiető Amyre, majd a meglepett tekintetű Aphrára. A lány gúnyos mosollyal mérte őt végig, majd fintorogva visszafordult a társaságához.

- Egyébként a harc hevében megmentettem néhány embert a pórnépből, mert a segítségemre szorultak, és nem fordíthattam nekik hátat… - folytatta a történetek mesélését, többiek pedig szinte itták a szavait, még Reylik is ott állt nem messze, és bár némi kétely ült ki az arcára, olykor őszinte lelkesedést is mutatott a történtek kimenetele iránt.

Aphra mély levegőt vett, majd követte Amyt a pultokhoz.

- Akkor ő lenne Emery, akiről mindenki beszélt pénteken? - kérdezte, miközben szaporán elvett egy tálcát, és pakolászni kezdett az aznapi választékból.

- Ja - vetetette oda Amy szokatlan éllel a hangjában, úgy tűnt, valami miatt kifejezetten idegesítő őt az új lány.

- Én nem tudom, mit gondoljak róla - válaszolt erre reagálva a lány, majd sóhajtott - Olyan mint Reylik, csak lányként.

***­­­

A

znap borús idő volt, és a mediterrán klímához képest hűvös szél fújt Nexur utcáin. Az újoncok már pakolásztak, hisz kész lettek a rájuk bízott feladatokkal, végre ismét péntek van, mehetnek, amerre csak akarnak, és bár ilyenkor a legtöbben a Nexur melletti hatalmas tavat vették célba, ma erre az időjárás miatt nem volt lehetőség. Az újságban azt írták, ma még esőzésre is lehet számítani, így csak a legbátrabbak - vagy legostobábbak? - indultak pihentető strandolásra.

Aphra magabiztosan lépett be az istállóba, miközben Beroant, az egyik fiatal sárkányt vezette maga mögött. Nagyon boldog volt, hogy ma végre az ő rajuk fürdetheti meg a sárkányokat, és most kivételesen még az sem zavarta, hogy Elysia korai távozása miatt a feladat ráeső részét is neki kellett elvégeznie. Élvezte, ha végre az istálló lakóival dolgozhat, a túlórázás pedig egyáltalán nem vette el ettől a kedvét.

- Így ni - simogatta meg a szokásosnál nagyobbra nőtt sziklaugró nyakát a lány, a sárkány pedig halk, kattogó hanggal hajolt le hozzá, Aphra már tudta, hogy a barátságos közeledés hangja - Nagyon szép vagy, meg most már tiszta is - nevetett halkan, miközben óvatosan magához ölelte az állat fejét, mely legalább olyan széles volt, mint ő maga. Mégis, olyan nyugalommal mozgott a környékén, mint még soha, holott jól tudta, egyetlen rossz mozdulat, és már halott.

- Benks - Ryker százados hangja bár váratlanul érte, nyugalmát meg tudta őrizni, és inkább csak gyorsan bevitte Beroant a bokszába, mielőtt kiesett volna a domináns szerepből - Maga még itt? - lépett mellé a férfi, mikor a lány már az ajtó reteszével bíbelődött.

- Áh, igen, Elysia a viharra tekintettel hamarabb elindult - mosolyodott el a lány halványan, a százados nyílt természete miatt Aphra hamar sokkal elengedettebbé vált vele szemben, mint a többi tiszttel szemben, ám soha eszébe se jutott tiszteletlennek lenni. A mosolyát is csak azért engedte most el, mert nem akarta, hogy érzései tükröződjenek az arcán, ahogy Elysiára gondolt. Marta az irigység, és nem csak a szépsége és az ereje miatt. Eleve úgy jött ide, hogy már nem először repült, sőt saját sárkánya volt, akit ide is magával hozott. A viharvadász pedig akkor volt igazán elemében, ha gazdája nyerge alatt, odakint cikázhatott a villámok között. Milyen szerencsés - gondolta nagyot nyelve a lány.

- Értem - mosolyodott el szintén a százados, és benyúlt a rácsok között, hogy megsimogathassa a Beroan fejét - Hogy bírja a kiképzést, Benks? -  a kérdés olyan váratlanul érte Aphrát, hogy hirtelen elejtette a retesz lakatjának kulcsát, a fém tompa csengésére pedig a férfi is rákapta a tekintetét. A lány zavartan felvette a kulcsot, majd felakasztotta a boksz melletti szegre.

- Nehezen - ismerte el halkan. Ryker már a legelső nap óta szimpatizált vele valamilyen okból kifolyólag, ezért pedig nagyon hálás volt az irányába. Segítségére is volt olykor-olykor, már azon kapta magát, hogy nem tudja, mivel kéne mindezt viszonoznia.

- Hm - ismerte el halkan a férfi, a lány pedig sóhajtva lesütötte a szemét.

- Felsöprök még egyszer, azt hiszem, azt valaki kifelejtette - mondta szinte suttogva a lány, majd hosszú léptekkel inkább a szerszámos felé indult, nem kifejezetten akarta tovább hagyni, hogy a kínos csend tovább tartson.

- Valóban? - nevetett fel Ryker - Akkor azt hiszem, kérdőre kell vonnom az A-rajt!

- Ne, kérem - fordult meg azonnal a lány kétségbeesve, majd azonnal eszébe is jutott, hogy kivel beszél, ezért azonnal haptákba vágta magát - Elnézést, azt szerettem volna mondani, hogy ha egy mód van rá, ne tegye, százados úr. Csak még inkább közutálatnak lennék kitéve.

- Hah, ahogy kívánja, katona - intett felé még a százados mosolyogva, majd hátat fordított, és ráérős tempóban kisétált az épületből.

Aphra tehát egyedül maradt a kénszaggal és a sárkányokkal. De nem bánta. Sepregetés közben is be-bepillantott a sárkányokhoz, többek között az egyik új lakóhoz is. Emery is magával hozta a sárkányát, Razielt, aki minden kételkedő ellenére is rákontrázott a lány által mesélt történetekre, aki bátran hivatkozott is társára. Jobb lábfejét azonban amputálni kellett, Emery elmondása szerint sárkánya harc közben vesztette el végtagját, és nem kevés pénzt költött rá, hogy pótolni tudja. Bár avatatlanként furcsának, sőt riasztónak tűnt a metálosan csillogó fémből öntött műtag, Raziel esete valóságos orvosi csodának számított, ő volt az első, és jelenleg az egyetlen is, aki hibátlanul működő fém végtaggal éli mindennapjait.

Az eső már javában rákezdett, mire az istálló vége felé ért a seprűvel. A nyerges és az üveggel elkerített boksz előtti tér közeledett, mikor az eső kopogása mellett egy nem túl rokonszenves hangra is figyelmes lett. Kíváncsian közelebb sétált a bokszhoz, a látványtól viszont hirtelen nem tudta, mitévő legyen.

Az üveget valaki, ki tudja hogyan, de belülről letakarította, a korom csak nyomokban került rá újra vissza, így teljes kilátás nyúlt a bokszra. A legsötétebb sarokban egy hatalmas, vörös sárkány lapult a földhöz, fogait villogtatva, hangosat sziszegett és morgott az ablak felé, farkát idegesen ide-oda csapkodta. Hosszúra nőtt, íves szarvai most majdnem egészen a nyakához simultak, és olykor már a falhoz koppantak, ahogy a sárkány nyakát lefelé, fejét pedig felfelé szegte. Fején a szarvai között rövid, sötétvörös sörényét megmozgatta néha a kintről olykor-olykor becsapódó szél, rövid, tompa karmokban végződő mancsával ide-oda lépegetett, látszott, hogy nagyon ideges. Testalkatát nem nagyon lehetett kivenni, ugyanis szárnyaival igyekezett takarni magát, ám még innen is jól látszódott, hogy bőrén több helyen púpok tarkítják, és a vállait, illetve a szügyeit figyelve úgy tűnt, elég sovány is.

Aphra egy ideig dermedten figyelte a jelenetet, mióta itt volt, nem találkozott megvadult, kezelhetetlen sárkánnyal. Ennek itt pedig őszinte gyűlölet izzott a szemében, és ez a tény volt az, ami végül észhez térítette. Mi baja van? Hisz egyedül ketten vannak itt, és nem is rá morog, hanem az ablak felé. Érthetetlen volt számára, mi zavarhatja ennyire. Letette a seprűt a szerszámos mellé, majd olyan közel ment a bokszhoz, amennyire a talajra festett biztonsági csík engedte. A bokszban semmi más nem volt, csak a széles etetővályú, melyben reggel óta ott állt már a hús, láthatóan nem túl jó állapotban. Talán nincs étvágya sem? Őszintén aggasztani kezdte a helyzet. Megfordult a fejében, hogy szólnia kellene valakinek, de valószínűleg a válasz az lenne, hogy ez a sárkány veszélyes, és ne üsse bele ebbe az orrát. Minél tovább állt ott, és figyelte, ahogy az a szerencsétlen igyekszik minél inkább a falhoz lapulni, annál inkább kezdett átalakulni számára a sárkány izzó tekintete is: nem utált ő senkit, nem volt gyűlölet benne.

Félelem. Színtiszta félelem égett a citromsárga szemekben, ám a forrását még mindig nem igazán értette. Nyilván a kinti világ okozhatja, de mi? Hisz még vihar se volt, se villámcsapás, csak az eső, ami becsorgott a rácsokkal védett kis ablakon…

Az… esőtől fél? - fogalmazódott meg benne végül az, amit annyira természetellenes volt elképzelni. Viszont ez megmagyarázná az egészet. Mély levegőt vett, és bent tartotta, amíg elszámolt magában háromig. Alig telt el pár hét, és máris parancsot készül szegni. Az egyetlen, ami orvosolta a szégyenérzetét, az a tény volt, hogy a sárkánynak komoly segítségre van szüksége, hisz innen is jól látta, ahogy egész testében megremeg. Bátorságot vett magán, és átlépve a biztonsági sávot, az üveghez lépett, és óvatosan kopogtatni kezdett rajta.

- Hé - emelte fel kissé a hangját, mire a sárkány fojtott üvöltéssel felé kapta a fejét, de a víz halk csorgását hallva azonnal visszafordult az ablak felé, fél szemmel az néha a lány felé pillantgatott, figyelve minden lépését - Nem foglak bántani, tőlem nem kell félned - folytatta tovább, miközben azon gondolkozott, mi mást tehetne még a nyugalma érdekében.

Legszívesebben bezárnám az ablakát, de őrültség lenne bemenni hozzá - tépelődött magában, és már azon is elgondolkozott, hogy valahogy majd kívülről megpróbálja bezárni a fából készült kis ablakot, de valószínűleg erre nem lett volna lehetősége. Akkor valamivel letakarom a nyílást - határozta el magát hirtelen, ám továbbra sem tudta, pontosan mitévő legyen. Volt két pokróc a nyergesben, azonban valamivel rögzítenie kell majd a falhoz, na meg az sem elhanyagolható tény, hogy az ablak magasan volt. Váratlanul jött lelkesedése hatására keresgélni kezdett, és az egyik boksz mellett meg is találta, amit keresett: egy létrát.

A keresés sikere hirtelen elfeledtette vele a probléma másik forrását, tettre készen vette magához az egyik pokrócot és a létrát, hogy aztán a hátsó ajtót kitárva kisiessen az esőbe. Tartott tőle, hogy a vizes talajon a létra nem fog egyenesen állni, de jelen esetben a segítségkészség felé hajló ösztöne erősebb volt, és további habozás nélkül mászott fel a fokokon, miközben már most elázott.

És itt szembesült a problémával.

- A rohadt életbe már - káromkodta el magát és az alsó ajkába harapott, majd rövid mérlegelés után, minden kertelés nélkül nyúlt be vállig a nyíláson, miközben megpróbált nem arra gondolni, hogy ez a több tonnás, halálfélelemtől reszkető állat bármelyik pillanatban letépheti a karját önvédelemből, ő pedig még elhajolni sem tud előle. Remegő tagokkal markolta meg a fa ajtót, és amilyen gyorsan csak tudta, be is húzta azt, habár nem volt benne biztos, hogy a szél nem fogja majd újra kicsapni. Nagyon tüsszentve ejtette le a pokrócot a sáros földre, a tőle telhető legnagyobb sebességgel le is mászott értve, majd a hideg esőtől reszketve zárta össze a létrát, hogy visszatérhessen az istálló melegébe.

Csuromvizesen lépett be a nyergesbe, hogy elővegye magának a másik, száraz pokrócot, ám mielőtt jól betakarózott volna, ledobta a kabátját maga mellé és a hajából is kicsavarta a vizet. A sárkányra pillantott, ugyanis amellett, hogy elhallgatott, a félelme is semmivé lett. Most csak makacs bizonytalanság csillogott egyébként nagyon értelmes, sárga szemeiben, a helyéről azonban nem mozdult. Aphra mosolyogva ült le az üvegnek dőlve, és jól betakarózott.

- De legalább megnyugodtál, ugye? - pillantott hátra a válla fölött a skarlátvörös állatra, aki ezt csak egy halk sziszegéssel reagált le. A lány kuncogva összébb húzta magát - Mindig egyedül vagy itt? Nehéz lehet így. Nekem most van valaki, aki hajlandó több időt tölteni velem, de látod, most sincs itt, pedig szükségem lett volna a segítségére, talán sokkal hamarabb megoldottam volna. De persze nem hibáztatom, én sem akarnék a helyében olyasvalakivel lógni, aki olyan béna, mint én. Azért azt el kell ismerni, ezt egész jól megoldottam, nem? - nézett újra hátra a sárkányra, aki ezúttal már feküdt, ám még továbbra is gyanakvóan figyelte minden mozdulatát. Nagyot sóhajtva fordult vissza a nyerges felé. A takaró melegen tartotta, a sárkányok jellegzetes szaga, illata - javította ki magát gondolatban a lány -, olyan békét érzett, mint még soha. Az eső kopogása kölcsönzött valami meghittségét az egész jelenetnek, Aphra pedig ezekben a nyugodt percekben érezte csak igazán, hogy mennyire elfáradt ma, és minden igyekezete ellenére is hamar elnyomta az álom.

***­­­

A

phra - ébredt saját nevére, és némi ütésre az oldalán a lány. Álmosan pislogva nézett körbe az egyébként ismerős hang forrását keresve, majd a bal oldalt, csak néhány méterre Amy guggolt, és kifejezéstelen arccal fürkészte a reakcióit. Aphra lepillantott maga mellé, mi üthette meg, majd meglátott egy szivacsot a földön nem messze tőle, amivel a sárkányokat szokták megfürdetni.

- Te… megdobtál? - kérdezte értetlen hangon, majd csak mostanra jutott el a tudatáig a korábbi néhány óra történése. Lassan fordult meg, hogy hátrapillantson, és egy pillanatra elfelejtett levegőt venni. Hatalmas, vörös test simult az üveghez a rácsokon keresztül, pontosan ott, ahol ő is ült a bokszon kívül. A lány nem tudta leplezni mosolyát, ahogy a sárkány a hangok és a mocorgás hallatára mély, hangos levegővétellel felemeli a fejét, és először rápillant citromsárga, innen közelről nézve hatalmas szempillával kiegészülő szemeivel. Sőt, ebből a távolságból valami olyat is felfedezett rajta, amit eddig még nem: különös, fogszerű, éles kinövés, mely a felső ajkától indult, és egészen olyan volt, mint valami agyar. Biztos, hogy nem fog volt, hisz olyan volt, mint a bőre hosszanti folytatása, ráadásul szintén vörös volt. Szemből kicsit egy bogár csáprágójához hasonlított, amint azonban tovább kapta a tekintetét Amyre, oldalról nézve kifejezetten kecses hatást keltett benne.

- Nagyon nem kóser, amit csinálsz - mordult fel halkan a lány, a sárkány pedig sziszegve, lassan visszahúzódott a sarokba - Parancsot szegtél… - folytatta nyugodtabb hangon, és lerángatva róla a pokrócot, felsegítette - …Vizes vagy?

- Igen - mosolyodott el az izgalomtól kissé remegő hangon Aphra, és mély levegőt véve összeszedte a gondolait. Legszívesebben ugrált volna örömében, és még az is eszébe jutott, hogy nem is nagyon hallotta még Amyt a szokásos szavain kívül más kifejezéseket is használni. Bár ez alapesetben megnevettette volna, most túlságosan is lekötötte újonnan tett felfedezése - Kimentem az esőbe, és becsuktam az ablakát. Rájöttem, hogy fél a víztől - mesélte el a történteket, miközben csillogó szemmel fordult vissza a boksz irányába, és az üvegfalon keresztül figyelte, ahogy a sárkány a sarokban kuporogva figyeli őket. Valamivel magabiztosabbnak tűnt, mint eddig, de még mindig ott volt a gyanakvás a tekintetében.

- Király - ismerte el egy sóhajjal Amy is, Aphra pedig nagy szemekkel pillantott rá. Ez egy dicséret volt? Elmosolyodott, és mondani akart még valamit, azonban közeledő tisztek hangjára lettek figyelmesek, úgyhogy kerülve a feltűnést, visszavette a kabátját, búcsúzóul hátrapillantott még a sárkányra, majd komolyságot erőltetett az arcára.

Első munkanapja óta most először érezte úgy, hogy valóban hasznos dolgot tett, és ez melegséggel töltötte el a szívét.