2# The dream

A hölgy alakja megremegett, s fehér csuklyája surranva hullott le, ahogy kezeit ég felé emelte, s mintha valami kerek, nehéz tárgyat fogna, tartotta őket maga előtt a sápadt holdfényben. Arca hófehér volt, türkizkék szemei üvegesen csillogtak, miközben fátylát megtépte a szél, s vörös port szórt lábai elé. A törött kupolájú, romos templom fénylő homokszemcsékként épült fel újra a sivatag csillagai alatt, fenséges erővel emelkedve a nő feje fölé.

Szisszenés, majd halk sóhaj. A nő kérdőn fordította fejét Aphra irányába, majd teljes testtel felé fordult. Arcára az érzelmek egy pillanatra sem tértek vissza, kezei pedig eltűntek a ruha hosszú fátyla alatt. Úgy állt ott, mozdulatlanul, egyenesen, mint a templom egy oszlopa, fehérbe bugyolálva, szinte már égetően világos szemekkel. A lány még soha életében nem érzett ekkora fenyegetettséget, noha a nő továbbra is dermedt maradt. Kedvtelenül, talán kissé bágyadtan meredt rá, Aphra pedig nem tudott dönteni, meneküljön, vagy inkább maradjon. Hamarosan választása se maradt, a homokszemcsék megépítették a templomot, s összeforrasztották a kupolát, a lány pedig magatehetetlenül markolt bele a homokba, miközben a földön igyekezett rávenni magát, hogy aludjon inkább csak tovább, képek és rémálmok nélkül, maradjon el a ma esti ihlet áradat, csak legyen ennek vége.

A nő, kezét a lány felé nyújtva tett egy lépést közelebb, ám Aphra pontosan látta, hogy nem őt nézi, hanem valamit mögötte a falon. Hátranézni azonban ideje sem maradt, úgy tűnt, a nő mondani akar valamit, ugyanis szóra nyitotta a száját. Ám ezzel egy időben morajlás zúgott végig a templomon, a kupola pedig berobbant. Nem vált homokká, és hatalmas mennyezet darabkák zuhantak alá. Az istennő továbbra is mozdulatlan maradt, holott a hatalmas kődarabok a közvetlen közelében csapódtak be. A törékeny alak nem mozdult, Aphra pedig kétségbeesve tekintett fel a darabokra hulló kupolára. Az ég sötét volt, ám a horizont szinte lángolt, csaknem nappali fényt bocsájtva a sivatagra.

Igyekezett feltápászkodni, ám csak ekkor érezte meg, hogy a talaj is remeg, és hogy mennyire nehéznek érzi a testét. Ennek ellenére futni akart, a lelke a mellkasa alatt, valahol a szívénél dübörgött, és szinte hallotta sikoltozni, hogy meneküljön, minél messzebb, ám amikor mozdítani akarta a lábát, nyekkenve terült el a földön. A homok felülete nem volt puha, a becsapódás megrázta az egész testét, amikor azonban nyögve rá akart támaszkodni a kezeire, a homok pillanatok alatt besüppedt, ő pedig szinte vállig eltűnt benne. Elkeseredetten próbált szabadulni szemcséktől, melyek súlyos teherként kapaszkodtak bele, és húzták lefelé. Amint sikerült feltérdelnie, még inkább süllyedni kezdett, és csak arra tudott gondolni, hogy itt helyben meg fog halni. Kezeit az ég felé nyújtotta, majd végső reménytelenül fordult az istennő felé, egy pillanatra azonban minden lelassult. Az égen villámok cikáztak végig, lassan és komótosan, mintha csak egy aprócska vízcseppek szaladnának le az ablak üvegén, ösvényt hagyva maguk után. Az istennő még mindig a helyén állt, ám arcát a két kezébe temetve, mintha sírna. Aphra halkan, hosszasan vett levegőt, valóban úgy tűnt, hogy szinte megállt az idő egy pillanatra.

Aztán, hirtelen felgyorsult minden, a homok pedig egyre lentebb húzta a mélybe. Kétségbeesve kapálózott, ahogy csak bírt, de úgy tűnt, senki és semmi se segíthet, a lány arcán könnycseppek szaladtak végig, ahogy maga elé képzelte a szörnyű halálképet.

-  Aphra! - a kiáltás olyan hirtelen érte, hogy kis híján ő is felsikoltott. Senkit sem látott, de hirtelen érintést érzett a bőrén. A homoktenger alatt valaki megszorította a kezét, mire a teste megfeszült, és rúgni akart, félt, hogy az ismeretlen még inkább le fogja húzni - Nem lesz semmi baj - suttogta halkan. A lány egy pillanatra felhagyott minden ellenkezéssel, habár maga sem tudta miért - Vigyázok rád - hallotta újra a hangot, mire minden izma elernyedt, és ezzel egy időben egy kéz lehúzta a felszín alá…

Minden érzett. A tömeget, ami a testére nehezedik, a homokot, ami megtölti a ruháját, a haját, a száját, a tüdejét… És a hideg testet, ami az övéhez simult, az erős  kart, ami köré fonódott, és szinte fojtogatta.

Biztos volt benne, hogy meghalt.

Lassan ült fel az ágyban, és hunyorogva nézett körbe a szobában, ugyanis a nap erősen bevilágított az ablakon. Egy pillanatig nem vett még levegőt, még érezte a homok terhét a testén, aztán kénytelen volt mélyet sóhajtani. Felhúzta a térdeit a mellkasához, miközben megdörzsölte a szemeit, és újra ellenőrizte, hogy valóban otthon van-e.

Nem volt több kétsége efelől: a picike, fehér szobájában ült egyedül, csak a szekrénye és az íróasztal köszönt neki vissza jelképes hallgatással. A képek a falon róla és a barátairól, a nyaralásokról, most mintha sokkal komorabban néztek volna le rá. Tehát, úgy döntött semmi sem akadályozza meg abban, hogy visszadőljön az ágyába. Akkor még nem tudta, hogy ez hiba volt. Aludni már nem tudott, úgyhogy csak megritkult levegővétellel bámulta a plafont, miközben azon gondolkozott, mit kell majd ma csinálnia. Megígérte, hogy reggeli után segít az apjának a kertben, valamikor délelőtt pedig el kell mennie a könyvesboltba, mert azt ígérték, mára jön meg a kedvenc könyve következő kötete. Vagyis… Mi van ma? Szombat? Vagy… Vasárnap? Ja, vasárnap van. Igen. Basszus, ma nincs is nyitva a bolt... - homlokon csapta magát, de csak gondolatban, ahhoz túlságosan fáradt volt, hogy ezt a gyakorlatban is kivitelezze. Akkor már megjött. A francba, biztos elkapkodták mind - harapott óvatosan az alsó ajkába, aztán átfordult a másik oldalára, és lehunyta még a szemét pár pillanatra. De mindegy. Majd beszerzem máskor. Ráérek még - halkan sóhajtott egyet. Főleg, ha végül felvesznek. Akkor nem nagyon lesz időm olvasni - tette még hozzá, aztán pár pillanatra a gondolataiban is csend lett. Odakint önfeledten csicseregtek a madarak a májusi napfényben, az utcán kopogó paták jellegzetes hangját azonban nem tudták elnyomni. Egy percig minden békés volt.

Vasárnap?! - ült fel hirtelen a lány, ezzel frászt hozva az ágy végén elnyúló macskára. Holnap lesz az fizikai felmérés! - eszmélt rá hirtelen, és azonnal ki is pillantott az ablakon a háta mögött, mintha a Nap állásából megállapíthatná, mennyi ideje is van még addig. Pillanatokig csak bámult kifelé, aztán mély sóhajjal a világos szőke, szinte már szürke hajába túrt, miközben tudatosult benne, hogy kevesebb, mint huszonnégy órája van elintéznie mindent, és összepakolni.  A gondolatra, hogy holnap talán egy egész életre megpecsételődik a sorsa, félelmek rohamozták meg a szívét. Egy hét telt el a szóbeli óta, de azóta most először jutott eszébe, hogy mi vár még rá.

A gondolatok megrohamozták, a tervek és a remények izgő-mozgó hálójának szemei közül azonban valami rideg és szokatlan akarta elérni a tudatát. Maga sem volt biztos benne, hogy mennyi ideig tartott, mire tudatosult benne, hogy mi is ez pontosan. Az álma. Az a zavaros, nyomasztó és sokkoló rémkép, amit ma éjjel látott megelevenedni a képzeletében. Az nő, aki olyan hideg és rezzenéstelen arccal figyelte, míg ő szenved. Istennő. Nem ember volt, hanem egy magasztosabb lény, ami nem fél kimutatni felsőbbrendűségét. Aphra hitt benne, hogy az álmoknak jelentése van, és rendszerint sikerült is megfejtenie őket, ám most teljes tanácstalanságba esett. Homok, mitikus épületek, apokalipszis, tűz, halál. És az a hang. Utólag már vissza sem tudta idézni, vajon férfié, vagy nőé lehetett, csak arra tudott gondolni, hogy az istennő szólhatott hozzá. Kimondta a nevét is, pedig nem emlékezett rá, hogy mondta volna akár egyszer is. „Nem lesz semmi baj”, „Vigyázok rád”… Különös szavak egy felsőbbrendű lénytől.

Az idő haladt tovább, ám a gondolatok maradtak. A délelőtti kertészkedés nem lehet elég pihentető, ha közben azon tépelődsz, miért fulladtál meg álmodban. Vagy kinek az akaratából. A petúniák borús, lila tekintettel néztek fel a lányra, aki időnként mély sóhajtásokkal folytatta a gondolkodást. Meghalt egyáltalán? Biztosan megfulladt? Érezte a homokszemeket a tüdejébe folyni, akkor így érte a vég, nem? Talán tovább álmodott, de csak ennyire emlékszik. Lehet, hogy jobb is így, gondolta. Nem tudott ennél nyomasztóbb képet felidézni az életéből.

Nem panaszkodhatott, nem volt rossz élete. Világ életében egyke volt, így minden figyelmet és törődést megkapott a szüleitől, féltették is nagyon, talán ezzel tudta magyarázni, hogy ilyen félénk lett. Semmit se kellett megtennie, ha nem akarta, ez pedig utólag bűntudattal töltette el, akárhányszor eszébe jutott. Bárcsak keményebben nevelték volna! Biztosan máshol tartana. De utólag még tehet érte, még képes lehet a sarkára állni. Másfelől, nagyon hálás volt. Családja azon kivételes réteghez tartozott, akik nem voltak gazdagok, de szegénynek sem tekintették magukat.  Az „úri középréteg”, ahogy a nincstelenek hívták őket. Pedig „úriasaknak” semmiképp sem nevezte volna magukat, azt azért elismerte, hogy sok mindenük megvolt, ami másnak nem, és ezt meg is köszönte az égieknek. Belegondolva, mindezek ellenére szinte nem is tett semmit. Csak élt. A 21. életévét töltötte idén, nagy tetteteket senki se várt még tőle, kivéve persze magát. Hajlamos volt túl sokat gondolkozni rajta, hogy nincs szerepe a sors tervei között. Ilyenkor azzal nyugtatta magát, előtte az egész élet, de azt tehet még, amit csak akar, és nem állítja meg semmi… Feltéve, hogy nem megy a sivatagba. És nem próbál meg belépni egy szentélybe, hogy aztán egy istennő teljesen véletlenül belefojtsa a homokba…

-  Aphra - a lány hirtelen összerezzent az erős, magabiztos férfihangtól. Nagy szemekkel pillantott fel apjára, aki az asztal másik oldalán, félig felvont szemöldökkel vizslatta. Aphra, mintha most szállt volna le egy idegen bolygóra, körbenézett. Igen, persze, ebédeltek. Gondolkodás közben már az is nehezére esett, hogy teljes lélekjelenléttel vegyen részt az eseményekben. Testileg ott volt, de a lelke még az álmaiban járt, és kutatta az okokat és a jeleket, de nem talált magyarázatot semmire. Az egész olyan zavaros, és egyedül álló volt, hogy nem talált kapcsolatot a valósággal. -, minden rendben van? - kérdezte az Mr. Benks, Aphra pedig továbbra is csak megszeppenve nézett a sötétbarna szemekbe, minden bizonnyal tőle örökölte a sajátjait. Apja mély levegőt vett, és kissé ingerült meredt inkább az egyszerű faasztal közepére, hogy lánya ne olvashassa ki a tekintetéből a szitkokat. Mióta Mrs. Benks, vagy, ahogy ő nevezte, a ház úrnője megtiltotta a káromkodást, és bizony desszertmegvonással bűntette azt, aki mégis trágárkodott, igyekezett moderálni a benne felgyülemlő mérget.

-  Esetleg… Mondtál valamit? - kezdett óvatosnak szánt puhatolózásba, amit apja mély, hosszú levegővétellel reagált rá, aztán feleségére pillantott. Megér ennyit egy nagy szelet eperkrémes sütemény?

-  Apád azt akarja tudni, mindened meg van-e holnapra - igyekezett jóságos mosollyal enyhíteni a kissé feszült pillanaton édesanyja.

-  Holnapra...? - kérdezett vissza a lány, aki fél lábbal még mindig az álmai mezején barangolt, ennek ellenére sikerült gyorsan reagálni az apja villámokat szóró tekintetére, és még idejében elharapta a mondat végét. Legalábbis, azt hitte.

-  És ez a gyerek megy katonának…! - temette tenyerébe az arcát a férfi, aztán merőn nézett a lánya szemeibe - Jó lenne, ha végre komolyan vennéd az életed.

-  Igen apa - Aphra válasza halk volt, de apja számára kielégítőnek bizonyult, mert a továbbiakban csend volt. Mr. Benks már csak az ebéd eltűntetésével foglalkozott, Mrs. Benks gondolatai már a délutáni rádióműsor körül forogtak, a család legfiatalabb tagja azonban kedvtelenül tologatta a krumplit tányérja egyik oldaláról a másikra.

Nem hagyták nyugodni apja szavai. Valóban nem volt katonának való, és ezt jól tudta. A szóbeli meghallgatás talán jól sikerült, jobban, mint várta, de tisztában volt vele, hogy a fizikai felmérésen semmi esélye. Azt kívánta, inkább be se jutott volna a felvételizők szerencsés csoportjába… Valaki más jobban megérdemelte volna a helyét, valaki, aki a hétfői végjátékban is képes labdába rúgni. De már mindegy volt: jelentkezett, eddig minden rendben alakult, és most arra kell összpontosítania, hogy az álmai érdekében a legjobb helyen végezze. Hiába, a sárkányok iránti szeretete túl erős volt ahhoz, hogy eltántorítsa a fizikai felméréstől - még ha ezzel magára vállalta a nyilvános megszégyenítés veszélyét is.